Lenni, vagy nem lenni, tette fel a kérdést egykor Shakespere. Itt most kissé más a kérdés: Megbocsájtani, vagy nem megbocsájtani? Igen divatossá vált az „engedd el”, „felejtds el”, „ne foglalkozz vele” kifejezések, de kevesen tanítják ennek a módszerét. Én most összeszedném a gondolataimat és tapasztalataimat ezzel a témakörrel kapcsolatban. Előző cikkemben arról írtam, hogy mit tehetünk, amikor megbántottunk valakit. Most viszont a bocsánat másik oldaláról írok. Arról, amikor bennünket bántottak meg. Évtizedeken át okozhat borzalmas, mély, kimondhatatlan fájdalmat, ha valaki által okozott sérelmeket szívünkbe zártuk és nem vitattuk meg senkivel. Ha próbáltuk megvitatni és megértés helyett kritizáltak, elítéltek, kinevettek, akkor pedig még mélyebbre ástuk a fájdalmat és még mi éreztünk bűntudatot miatta ahelyett, hogy megszabadultunk volna a fájdalomtól és megértésre leltünk volna. Mit lehet ilyen esetben tenni?

Az első dolog, amit megtehetünk az, hogy kiírjuk magunkból. A papírra vetett gondolatok már kívül vannak és nem olyan gyötrő a hatásuk, mint ami belül ragadt vagy amit mások elítéltek, ha beszélni próbáltunk róla. Van aki ír, ír, ír, és aztán még többet ír addig, amíg minden fájdalmas gondolatot kiírt magából. És akkor mi van? Itt választani kell, hogy van-e valaki megbízható ember, aki nem fog elítélni azért, ha elmondjuk szívünk féltve őrzött titkát, valaki, akitől maximális empátiát, megérést és tiszteletet kapunk, bármiről is lenne szó. Ha van valaki ilyen személy, akkor áldhatjuk az Istent érte és elmondhatjuk a szerettünknek, hogy meg szeretnénk valami kényes dolgot osztani vele és el kell mondani neki, hogy mi az, amit elvárunk tőle, mikor megosztjuk a mondanivalónkat. Az én kedves párom erre tökéletes ember, mert már megtanulta, hogy nem kell semmit tennie, nem kell semmi problémát megoldania, sem orrba vágnia valakit, csak azt mondogatni, hogy: megértelek, pocsék egy helyzet, igazad van, mit gondolt ez az állat, te szegény ártatlan, de sajnálom, hogy ezt kellett tapasztalnod, és hasonló olyan kifejezés, ami arra utal, hogy nem ítélkezik felettem, megérti a fájdalmamat, (akkor is, ha nem feltétlenül ért egyet vele), és mellettem áll, még akkor is, ha számára ez minimális dolgot jelent. Esküszöm, néha alig bírja ki nevetés nélkül, mert nála az én gondom nem gond.

Sajnos, nincs mindenki ilyen áldott helyzetben, mint én. Ilyenkor az írás nagy segéd lehet. Utána pedig érdemes megszabadulni tőle. Néhány bevált módszer:
elégetni, (a tűznek óriási tisztító ereje van)
összetépni apró darabokra és folyóba, tóba, tengerbe vetni, (a víz az állandó mozgásával kimozdít bennünket az érzelemből és szintén tisztító hatású
belehelyezni egy edénybe, amit kineveztünk a kedves barátunk edénynek, ami megemészt minden olyant, amitől megakarunk szabadulni
összetépni és elásni a kertben, (átadni az anyaföldnek, aki mindent elbír)
lehúzni a WC-n, stb.
A módszerek végtelenek, a lényeg az, hogy a bántó dolog kívülre kerüljön és ne rekedjen tovább belénk.

A leghatásosabb az, amikor szóban, vagy írásban ki tudjuk fejezni annak, aki bántalmazott bennünket. Itt viszont érdemes néhány dolgot figyelembe venni azért, hogy ne legyen sérülés a sérülés tetején. Fontos az, hogy amikor ezt tesszük, képesek legyünk elviselni a másiktól a nemtörődömséget, azt, ha ő védekezésként bennünket támad vagy hibáztat, esetleg kinevet, letagadja vagy minimálisnak nyilvánítsa tettét. Minden rendben ha ezt képesek vagyunk akkor lelkileg feldolgozni. Ha nem, akkor érdemes várni addig, amíg felerősödünk. Természetesen mindenki azt reméli ilyenkor, hogy a másik fél belátja a hibáját és elnézést kér tőlünk. Ebben az esetben minketten megszabadulnak a régi tehertől. Ez sok embernél fontos, mert utána képes továbblépni, megbocsájtani és megszabadulni a fájdalmas érzéstől, amit éveken keresztül magával cipelt. A két ember kapcsolata óriásit változhat ilyenkor. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, mindkét félben egy bizonyos lelki érettségre és őszinte, emberséges hozzáállásra van szükség. Ha meg is történik mindez, az nem jelenti azt, hogy utána puszi pajtásokként kell élni és vakon megbízni a másikban. Annak viszont ott a lehetősége, hogy tiszta lappal kezdődjön a kapcsolat és utána ha ugyanúgy viselkedik a másik fél, mint régen, akkor újból szembesítjük tetteinek a hatásáról. Ha nem egetrengető a tett és a másik fél hajlandó elkerülni az ismétlést, akkor érdemes következetesnek lenni és fejére koppintani mindaddig, amíg meg nem szünteti a nem kívánt viselkedést. Aki hajlandó odafigyelni a dolgokra, az előbb-utóbb maga veszi észre, hogy már megint megtette amit nem kellene és befejezi a maga hülyeségét. Aki nem hajlandó erre, annál el kell gondolkodni azon, hogy megérdemli-e a társaságunkat és ha igen, akkor milyen sűrűn vagyunk hajlandó elviselni ennek az embernek a közellétét. Akivel ezt nem lehet megtenni, azt vagy el kell bocsájtanunk életünkből, vagy meg kell tanulni védekeznünk ellene.

Erről egy nagyszerű könyvet írt egy kedves ismerősöm, Szalkai Titi. Címe: Hogyan dobj vissza kenyérrel, ami már a címével is megfogott. Mikor elovastam tudtam, egy nagy értékről van szó, mert sok védekezési módot ad. Ezt kapta két szerettem is tőlem karácsonyra. A könyvről itt lehet olvasni és meg is rendelhető akár nyomtatott, akár elektronikus formában.

Kedves olvasó! Várom a megjegyzésedet, véleményedet, észrevételedet a fenti cikkel kapcsolatban!

Kategória : próza